2. rész - kezdet - lélek ostrom

"Akármi történik, valaki mindig ott lesz melletted, akire soha nem számítanál, és onnantól kezdődik az örök barátság" Julie Borrowhead

/Robert szemszöge/

Bemenekültünk egy fa mögé. Lihegve magamhoz öleltem Julie-t, nehogy megmozduljon, átnéztem a vállam fölött, a tölgy mögé (ugyenis a mögött bújtunk el). Ott volt, és meghallotta Julie kiáltását, és jött felénk. Nem lehetett mit csinálni csak menekülni. Repülni nem lehetett, sűrűn voltak a fák, és a lombok aljától magasabbra úgyse tudnánk repülni, mert ahhoz ki kéne verekedni magunk a sűrű zöld lombokból, és akár egy kis ág is megvághatja a szárnyunkat, nagyon sérülékenyek.
Megfogtam Julie selymes kezét, érintéskor, csak a jóság sugárzott, még azon a kicsiny részéből is. Pedig inkább gonosz. Húztam magam után, de megbotlott egy éles kőbe, elesett, keze kicsúszott a kezemből. Megpróbált felállni, de a hátára esett. A lábából folyt a vér, a lendületemből, még tovább futottam, nem bírtam megállni, pedig hallottam:
- Robert... Robert!
Fájdalmasan kiáltotta a nevem... és éreztem hogy baj van. Meg tudtam állni, és már csak azt láttam hogy megtámadja. Julie fájdalommal, és szenvedéssel teli sikoltása az én szívembe is keserűséget vitt, oly annyira hogy üvöltve össze estem, mert a szörny a lelket támadja meg, ami rám is kihatott. Majd a lélek ostromló rám nézett  mert meghallott. Csak a hangunkat hallja, mert egy teljesen másik dimenzióban él, és a hang irányába kezd támadni.

Elkezdett üldözni, de mivel csöndben maradtam, egy idő után nem tudta merre vagyok, sikerült lehagynom. Amilyen gyorsan csak tudtam rohantam a táborunk felé... aztán sokáig a lihegéstől nem jutottam szóhoz.
- Julie-t megtámadták... - kezdtem
- Jujj, ki? - kérdezte Monara
- Inkább mi.... a lélek ostromló - nincs ennek a lénynek neve, mi így hívjuk
- Hol?
- Beljebb az erdőben, ha északnak megyünk egyenesen, megtaláljuk... de ne most, mert még ott van a szörny!
- Lehet hogy meghalt! Én izgulok, nem bírok ki még így egy fél napot hogy nem tudom mi van - kezdett el sírni Monara.
- Öt perc... jó? - néztem a szemébe, hogy megnyugtassam
- Mit láttál? Még él?
- Hát... - újra leforgattam az eseményt a szemem előtt - nincs eszméleténél... de lehet hogy még él, mert meghallott engem is, és hamar leszállt róla.
- Hány százalék az esély? - kérdezgették a lányok
- Ötven kb. de borzalmas volt látni!
- Menjünk!
- Várjál! Állj! Még nem telt le az öt perc!
- De lehet hogy visszamegy a szörny Julie-hoz, és végleg megöli!
- Lehet hogy nem... de ha odamész, te is meghallhatsz!
- Inkább én mint ő! És ha csöndben maradok, azt se tudja hogy létezem! Én megyek!
- Én is - állt fel Lilly

Mit tehettem? A csapatna együtt kell maradnia, így a többség döntött. Csak úgy elkezdtünk menni északra, az erdőben. Kezdett esteledni. Igazuk volt,  szörny még sehol. Valószínűleg elment már.
- Erre? - kérdezte Lilly
- Igen.
És elérkeztünk ahhoz a részhez, ahol mindenről bevágtak az események, majd elérkeztünk ahhoz az éles sziklához, amiben megbotlott, és mellette feküdt ő is. Sokáig néztük, senki se tudott megszólalni.
- Most mi legyen? - kérdezte kis idő elteltével Lilly
- Vigyük ki az erdőből... igaza volt, menjünk innen!
Válaszoltam én. Az ölembe vettem, és úgy vittem kifelé az erdőből. Sokáig mentünk, de a rengeteg fa sosem akart elfogyni a hátunk mögött. Úgy éreztem hogy csak megyünk, megyünk, megyünk és megyünk de nem történik semmi.
- Bírod? Ne segítsek? - kérdezte Monara
- Ne... menni fog - már zsibbadt a karom Julie súlyától, de kibírom.
- Arra valami fényt látok!
- Vége az erdőnek? - kérdeztem én
- Nem hiszem... inkább olyan lenne mint egy tábor.

És igen, tényleg egy tábor volt... csak egy vámpír tábor. Féltettem Juliet, hátha valami baja lesz!

1. rész- kezdet 

Ez a történet varázslatos lényekről szól, de pontosan egy lányról... ő Julie Frostmeyer.

Éppen a tűz körül ültünk mi angyalok, körben a többiekkel: Lilly, Monara, Robert, és én, mikor rájöttem hogy én nem ide akarok tartozni, annyi ideje vagyok jó, meg kedves hogy már ráuntam... milyen a rossz oldal?

Robert velem szemben ült, lehajtotta fejét, és a szempillái közül rám nézett, a tűz csak halvány világosságot vitt az arcára. Lesajnálóan prüszköltem egyet (semmi esélye) és neki dőltem egy fának (mert egy erdőben vagyunk). Fél szemmel a csapatra néztem Robert miután látta hogy nem érdeklem, mással foglalta el magát, Lilly virágot szedett Hanna a fát rakott a tűzre. Majd az egyetlen fiútag újra rám pillantott, elkaptam a tekintetemet... de éreztem hogy még mindig engem néz! Kínos, valaki mentsen ki!
- Tessék - adott a kezembe Lilly egy kis virágot, kimentve a kínos szituból
- Kössz - elvettem.

Majd Lilly megállt előttem hogy a hajamba tűzzem, de a fejemmel intettem hogy nem (valahogy túl nyálas) és szeret-nem szeret játékot játszottam a kis virággal, csak nem szeret - utál (mármint Robert) stílusban. A virág szerint nem szeret.
- Nem kössz - utasította el Rob a virágot - szeret- nem szeret? - kérdezte gondolom tőlem
- Aha - eldobtam a virág szárát
- Mi jött ki? Velem játszottál?
- Szerinted van itt más fiú is?
- Nem... na de most mi jött ki?
- Hogy nem szeretsz!
- Bárcsak lenne még egy szirma - sajnálkozott (nekem tettetésnek tűnt)
- Akkor utálnál...
- Oké - nem tudott mit szólni erre.
Egyszerűen nem az én favoritom... ki nem állhatom Rob-ot! Csak azért van a mi "falkánkban" mert Monara testvére, és a legjobb barátnőmnek nem tudnék nemet mondani...
- Ne veszekedjetek megint! - szólt ránk Robert testvére... vagyis Monara. Lilly-vel unhatják a folytonos civakodást, de én valahogy élvezem bosszantani.
- Ha Robertó - én így hívom - nem közeledne látványosan, csöndbe maradnék - inkább Rob-nak mondtam, mintsem válaszként.
- Mi? Nem is! - felelte
- Ha ez igaz...
- Jól van, csönd! - választott minket szét Lilly
- Menjünk már innen - fejeztem ki a hellyel való nemtetszésemet
- Miért? - kérdezte Monara
- Mert sötét van, itt semmi izgalmas nincs, csak itt vagyunk már öt napja.
- Igaz... -mondta Robert
- Te csak maradjál csöndben! - kiáltottam rá
- Ne! Ha megint el kezditek... - szólt ránk Lilly mert látta hogy ebből megint baj lesz
- Na jó, én elmentem! - álltam föl a fa tövéből
- Ne már! - mondta mindenki

Nem hallgattam rájuk. Elindultam, de Robertó plátói szerelme kifogyhatatlan, így velem tartott.
- Maradj le! - pancsoltam rá. Nem láttam őt, de tudtam hogy ő az, és hallottam a lépéseit.
Rágyorsítottam, de azért még nem futottam. Megpróbáltam lehagyni Robertót, de nem maradt le, tartotta a lépéseimet. Kezdtem egyre több fát magam mögött hagyni, ami lassan, és egyenként takarták el a kis táborhelyet, amit csak úgy random oda vertünk le, de tartotta velem a lépést. Rá néztem, hogy le kiáltsam  hogy ne kövesen, de megláttam a félelmet az arcán, mint egy villám csapott belé, én is megijedtem, és ezért belém szorult a szó.
- Basszus! - rám ugrott, és azzal a lendülettel behúzott egy méretes fa mögé.
- Mi van? - kérdeztem tőle... semmit nem láttam minden gyorsan történt, és nem mertem, de tudni se tudtam a fa mögé nézni, mert Robertó szorosan kötözött karjaival magához, nehogy megmozduljak.
- Csönd! Majd elmondom! - tette mutató ujját a számra - most meneküljünk - megfogta a kezemet, és futva húzott maga után, a földön.
Nem bírtam fogni a kezét, véletlenül kicsúszott a kezem a kezéből.
- Robert! - kiáltottam utána - Robert!
Nem hallotta, fájt a lábam, nem tudtam felállni, mert mikor Robert "kedvesen" húzott maga után, megvágta egy éles kő. Aztán mintha 5000 kést szúrtak volna belém, nem láttam ki volt, csak valami sötét! Gyorsan történt minden... azt se tudtam mi van. Csak eszméletemet vesztettem.