Black Angels

2. rész - kezdet - lélek ostrom

"Akármi történik, valaki mindig ott lesz melletted, akire soha nem számítanál, és onnantól kezdődik az örök barátság" Julie Borrowhead

/Robert szemszöge/

Bemenekültünk egy fa mögé. Lihegve magamhoz öleltem Julie-t, nehogy megmozduljon, átnéztem a vállam fölött, a tölgy mögé (ugyenis a mögött bújtunk el). Ott volt, és meghallotta Julie kiáltását, és jött felénk. Nem lehetett mit csinálni csak menekülni. Repülni nem lehetett, sűrűn voltak a fák, és a lombok aljától magasabbra úgyse tudnánk repülni, mert ahhoz ki kéne verekedni magunk a sűrű zöld lombokból, és akár egy kis ág is megvághatja a szárnyunkat, nagyon sérülékenyek.
Megfogtam Julie selymes kezét, érintéskor, csak a jóság sugárzott, még azon a kicsiny részéből is. Pedig inkább gonosz. Húztam magam után, de megbotlott egy éles kőbe, elesett, keze kicsúszott a kezemből. Megpróbált felállni, de a hátára esett. A lábából folyt a vér, a lendületemből, még tovább futottam, nem bírtam megállni, pedig hallottam:
- Robert... Robert!
Fájdalmasan kiáltotta a nevem... és éreztem hogy baj van. Meg tudtam állni, és már csak azt láttam hogy megtámadja. Julie fájdalommal, és szenvedéssel teli sikoltása az én szívembe is keserűséget vitt, oly annyira hogy üvöltve össze estem, mert a szörny a lelket támadja meg, ami rám is kihatott. Majd a lélek ostromló rám nézett  mert meghallott. Csak a hangunkat hallja, mert egy teljesen másik dimenzióban él, és a hang irányába kezd támadni.

Elkezdett üldözni, de mivel csöndben maradtam, egy idő után nem tudta merre vagyok, sikerült lehagynom. Amilyen gyorsan csak tudtam rohantam a táborunk felé... aztán sokáig a lihegéstől nem jutottam szóhoz.
- Julie-t megtámadták... - kezdtem
- Jujj, ki? - kérdezte Monara
- Inkább mi.... a lélek ostromló - nincs ennek a lénynek neve, mi így hívjuk
- Hol?
- Beljebb az erdőben, ha északnak megyünk egyenesen, megtaláljuk... de ne most, mert még ott van a szörny!
- Lehet hogy meghalt! Én izgulok, nem bírok ki még így egy fél napot hogy nem tudom mi van - kezdett el sírni Monara.
- Öt perc... jó? - néztem a szemébe, hogy megnyugtassam
- Mit láttál? Még él?
- Hát... - újra leforgattam az eseményt a szemem előtt - nincs eszméleténél... de lehet hogy még él, mert meghallott engem is, és hamar leszállt róla.
- Hány százalék az esély? - kérdezgették a lányok
- Ötven kb. de borzalmas volt látni!
- Menjünk!
- Várjál! Állj! Még nem telt le az öt perc!
- De lehet hogy visszamegy a szörny Julie-hoz, és végleg megöli!
- Lehet hogy nem... de ha odamész, te is meghallhatsz!
- Inkább én mint ő! És ha csöndben maradok, azt se tudja hogy létezem! Én megyek!
- Én is - állt fel Lilly

Mit tehettem? A csapatna együtt kell maradnia, így a többség döntött. Csak úgy elkezdtünk menni északra, az erdőben. Kezdett esteledni. Igazuk volt,  szörny még sehol. Valószínűleg elment már.
- Erre? - kérdezte Lilly
- Igen.
És elérkeztünk ahhoz a részhez, ahol mindenről bevágtak az események, majd elérkeztünk ahhoz az éles sziklához, amiben megbotlott, és mellette feküdt ő is. Sokáig néztük, senki se tudott megszólalni.
- Most mi legyen? - kérdezte kis idő elteltével Lilly
- Vigyük ki az erdőből... igaza volt, menjünk innen!
Válaszoltam én. Az ölembe vettem, és úgy vittem kifelé az erdőből. Sokáig mentünk, de a rengeteg fa sosem akart elfogyni a hátunk mögött. Úgy éreztem hogy csak megyünk, megyünk, megyünk és megyünk de nem történik semmi.
- Bírod? Ne segítsek? - kérdezte Monara
- Ne... menni fog - már zsibbadt a karom Julie súlyától, de kibírom.
- Arra valami fényt látok!
- Vége az erdőnek? - kérdeztem én
- Nem hiszem... inkább olyan lenne mint egy tábor.

És igen, tényleg egy tábor volt... csak egy vámpír tábor. Féltettem Juliet, hátha valami baja lesz!