Black Angels

1. rész- kezdet 

Ez a történet varázslatos lényekről szól, de pontosan egy lányról... ő Julie Frostmeyer.

Éppen a tűz körül ültünk mi angyalok, körben a többiekkel: Lilly, Monara, Robert, és én, mikor rájöttem hogy én nem ide akarok tartozni, annyi ideje vagyok jó, meg kedves hogy már ráuntam... milyen a rossz oldal?

Robert velem szemben ült, lehajtotta fejét, és a szempillái közül rám nézett, a tűz csak halvány világosságot vitt az arcára. Lesajnálóan prüszköltem egyet (semmi esélye) és neki dőltem egy fának (mert egy erdőben vagyunk). Fél szemmel a csapatra néztem Robert miután látta hogy nem érdeklem, mással foglalta el magát, Lilly virágot szedett Hanna a fát rakott a tűzre. Majd az egyetlen fiútag újra rám pillantott, elkaptam a tekintetemet... de éreztem hogy még mindig engem néz! Kínos, valaki mentsen ki!
- Tessék - adott a kezembe Lilly egy kis virágot, kimentve a kínos szituból
- Kössz - elvettem.

Majd Lilly megállt előttem hogy a hajamba tűzzem, de a fejemmel intettem hogy nem (valahogy túl nyálas) és szeret-nem szeret játékot játszottam a kis virággal, csak nem szeret - utál (mármint Robert) stílusban. A virág szerint nem szeret.
- Nem kössz - utasította el Rob a virágot - szeret- nem szeret? - kérdezte gondolom tőlem
- Aha - eldobtam a virág szárát
- Mi jött ki? Velem játszottál?
- Szerinted van itt más fiú is?
- Nem... na de most mi jött ki?
- Hogy nem szeretsz!
- Bárcsak lenne még egy szirma - sajnálkozott (nekem tettetésnek tűnt)
- Akkor utálnál...
- Oké - nem tudott mit szólni erre.
Egyszerűen nem az én favoritom... ki nem állhatom Rob-ot! Csak azért van a mi "falkánkban" mert Monara testvére, és a legjobb barátnőmnek nem tudnék nemet mondani...
- Ne veszekedjetek megint! - szólt ránk Robert testvére... vagyis Monara. Lilly-vel unhatják a folytonos civakodást, de én valahogy élvezem bosszantani.
- Ha Robertó - én így hívom - nem közeledne látványosan, csöndbe maradnék - inkább Rob-nak mondtam, mintsem válaszként.
- Mi? Nem is! - felelte
- Ha ez igaz...
- Jól van, csönd! - választott minket szét Lilly
- Menjünk már innen - fejeztem ki a hellyel való nemtetszésemet
- Miért? - kérdezte Monara
- Mert sötét van, itt semmi izgalmas nincs, csak itt vagyunk már öt napja.
- Igaz... -mondta Robert
- Te csak maradjál csöndben! - kiáltottam rá
- Ne! Ha megint el kezditek... - szólt ránk Lilly mert látta hogy ebből megint baj lesz
- Na jó, én elmentem! - álltam föl a fa tövéből
- Ne már! - mondta mindenki

Nem hallgattam rájuk. Elindultam, de Robertó plátói szerelme kifogyhatatlan, így velem tartott.
- Maradj le! - pancsoltam rá. Nem láttam őt, de tudtam hogy ő az, és hallottam a lépéseit.
Rágyorsítottam, de azért még nem futottam. Megpróbáltam lehagyni Robertót, de nem maradt le, tartotta a lépéseimet. Kezdtem egyre több fát magam mögött hagyni, ami lassan, és egyenként takarták el a kis táborhelyet, amit csak úgy random oda vertünk le, de tartotta velem a lépést. Rá néztem, hogy le kiáltsam  hogy ne kövesen, de megláttam a félelmet az arcán, mint egy villám csapott belé, én is megijedtem, és ezért belém szorult a szó.
- Basszus! - rám ugrott, és azzal a lendülettel behúzott egy méretes fa mögé.
- Mi van? - kérdeztem tőle... semmit nem láttam minden gyorsan történt, és nem mertem, de tudni se tudtam a fa mögé nézni, mert Robertó szorosan kötözött karjaival magához, nehogy megmozduljak.
- Csönd! Majd elmondom! - tette mutató ujját a számra - most meneküljünk - megfogta a kezemet, és futva húzott maga után, a földön.
Nem bírtam fogni a kezét, véletlenül kicsúszott a kezem a kezéből.
- Robert! - kiáltottam utána - Robert!
Nem hallotta, fájt a lábam, nem tudtam felállni, mert mikor Robert "kedvesen" húzott maga után, megvágta egy éles kő. Aztán mintha 5000 kést szúrtak volna belém, nem láttam ki volt, csak valami sötét! Gyorsan történt minden... azt se tudtam mi van. Csak eszméletemet vesztettem.